A barlangkutatás története

Az első barlangász nem volt más, mint az ősember. A barlangokat az őskor óta számon tartották, mivel egy tágas üreg jó menedékhely lehetett az időjárás elől, védelmet biztosított a támadások ellen, akár állatokat is lehetett tartani a barlangban. A barlangokat napjainkban is számon tartják az erdőket járó emberek, favágók, vadászok, pásztorok is hasonló okok miatt, mint ahogy az ősember tette.

Barlangkutatás Magyarországon a XIX. század végéig

A keletről érkező honfoglaló magyarságnak nem volt külön szava a barlang megjelölésére, mivel a területen, ahonnan jött nem nagyon voltak hegyek és barlangok. Ezért körülírták, kőlyuknak, kőodúnak nevezték, ha esetleg alkalmas volt tanyázásra, kősátornak hívták, ha pedig állatokat tartottak benne, kőistállóként említették meg. A hegyet, sziklát pedig, ami a barlangot magába foglalta, Lyukas-kőnek, Odvas-kőnek, Sátor-kőnek, Istállós-kőnek nevezték. A térképen a mai napig megtalálhatók ezek az elnevezések hegyek, barlangok neveiben, például a Dorog mellett található Sátorkőpusztai-barlang, vagy a Bükkben lévő Istállóskői-barlang, az utóbbi az egyik leghíresebb régészeti lelőhely Magyarországon.

Azon a vidéken, ahol a honfoglalók bolgárszlávokat találtak, nagyjából a Gerecsétől a Duna-kanyaron át végig a Felvidéken a Keleti-Kárpátokig, valamint Erdélyben, ott átvették  a barlang jelentésű „pest” szót. Ezt továbbképezve, a sziklabarlangot kőpestnek, a barlangos sziklát, hegyet Pest-kőnek, Pest-hegynek nevezték. A „barlang” szó eredetileg az erdő sűrűjét, vadon élő állat tanyahelyét jelenti, szintén szláv eredetű, ezt a magyarság később kezdte el használni a sziklaüreg megnevezésére.

A barlangokat már az Árpád-korban írásban említették, birtokhatárokat rögzítő oklevelekben gyakran választottak barlangos sziklákat határpontokul. Az első ilyen írásos említés a bakonyi Odvas-kő, a bakonybéli apátság 1037. évi keltezésű alapítólevelében.

A középkorban általában féltek a barlangoktól az emberek, azt hitték, hogy szörnyek, sárkányok lakoznak bennük, néha a pokol bejáratának gondolták, mivel különféle mérges gázok fordultak elő némelyik üregben. A remeték számára viszont kiváló lakhelynek bizonyultak a tágasabb üregek, ezt régészeti leletek is alátámasztják.

Először 1489-1490-ben, Mátyás király udvarában készült a maga korában tudományos igényű könyv Magyarország történetéről, az itáliai Petrus Ransanus humanista tudós püspök műve. Ebben az írásban - nevük említése nélkül – szó esik barlangokról is. Megemlít egy halálos kigőzölgésű üreget Zólyom környékén, ezt később többen Szliácsfürdő forrásüregével azonosították. Szó esik Szepesvár környéki sziklákról, ahol nyáron jéggé fagy a csepegő víz. Ez megegyezik a később Drevnyiki-jégbarlangnak nevezett sziklaüreggel. Továbbá említ olyan erdélyi barlangokat, amelyekben sok sárkánycsont és koponya található, ma is sok erdélyi barlangot tartunk számon, amelyekben nem sárkánycsont, de barlangimedve-csont és koponya gyakran megtalálható.

Oláh Miklós püspök, Mátyás király unokaöccse, könyvet ír Magyarország földrajzáról 1536-ban, Brüsszelben. Ebben leír budai, pécsi és esztergomi bővizű (karszt)forrásokat, valamint az irodalomban első ízben tesz említést a budai Várhegy üregeiről, így a Vár-barlangról is.

Wernher György 1549-ben megjelent „Magyarország csodálatos vizei” című művében megemlíti Szliácsfürdő forrásüregét, valamint szó esik a Szepesvár melletti jegesbarlangról is. Továbbá leírja, hogy a füleki várhegy oldalában nyílik egy barlang, amelynek termeiben hófehér cseppkövek képződnek, ezt azonban Bél Mátyás, 1742-ben megjelent Notitiája negyedik kötetében cáfolta, szerinte ez az írás egyértelműen Aggtelek barlangjára utal.

Bél Mátyás a pozsonyi líceum tudós rektora volt, élete főművének tekintette Magyarország történelmének és földrajzának megírását. Munkája évtizedeken át tartott, sok munkatársat vont be szerte az országból. Ő kérte fel Buchholz György Liptó megyei tanárt, hogy megyéje hegyeiről és barlangjairól küldjön részletes leírásokat. Buchholz 1719 februárjában emlékezetből elkészítette a diákkorában bejárt Szilicei jégbarlang leírását és vázlatát, ez a legrégibb kéziratos barlangtérkép Közép-Európában. Buchholz több kis barlangot bejárt és feltérképezett Liptó megyében, így őt már tudatos barlangkutatónak tekinthetjük.

Bél Mátyás művében, a többkötetes Notitiában minden vármegye taglalásánál megemlíti az ott található barlangokat is. 1739-ben a Royal Societyhoz küldött értekezésében leírja a Szilicei-jégbarlang és a mérgező gázokkal rendelkező szliácsfürdői üreget. 1742-ben megjelent Notitiája IV. kötetében elsőként ír Aggtelek barlangjáról és annak cseppköves termeiről.

1774-ben Nedeczky Elek önálló könyvecskét adott ki a Funácai-barlangról, ugyanabban az évben Benkő József Erdély barlangjairól írt. Benkő Ferenc 1786-ban sok erdélyi és külföldi barlangot említ a Magyar Mineralógiában, a „Tsepegő kövek” leírásánál. Molnár János 1796-ban ír a Szilicei-barlangról, valamint a Szádelői-barlangról.

1792-ben Townson angol utazó járta be Magyarországot, erről az útról 1797-ben megjelent egy könyve, melyben részletesen ír az Aggteleki-barlangról és a Szilicei-jégbarlangról. Townson volt az első, aki hírt adott az Alsóhegy zsombolyairól.

1794-ben az egri püspök építkezéseinek vezetője, Farkas János meglátogatja az Aggteleki-barlangot, elmegy a Nehéz út bejáratáig és felfedezi a Viasz utcát, ami a barlang egyik addig nem ismert oldalága. Nemsokára visszatér az építkezések mérnökével, Sartory Józseffel és Adami szobrász-kőfaragóval. A barlang bejáratától a Viasz utca végéig Sartory vázlatos felmérést készített, Adami a Viasz utca falára felvéste az 1794-es évszámot, mellé pedig hármuk nevét. Farkas szerette volna publikálni a barlang leírását a térképpel együtt, de nem talált kiadót, ezután a kézirat elveszett, azonban a kéziratos térképrajz egy példánya megmaradt.

A XIX. században egyre lendületesebbé válik a barlangkutatás, irodalma is egyre bőségesebb.

1801-ben Csokonai Vitéz Mihály fordult meg az Aggteleki-barlangban, lelkes beszámolója máig fennmaradt.

Ugyanabban az évben kezdte a Baradla műszeres feltérképezését Raisz Keresztély, Gömör megye mérnöke. Átmerészkedett a Nehéz úton, amit Farkasék nem jártak be, eljutott a Vaskapu mélyvizes szakaszáig, addig mérte fel a barlangot akkor ismert oldalágaival együtt. Kiváló műve rövidesen nyomtatott formát öltött, ez az első nagy pontosságú, mérnöki igényű magyar barlangtérkép. A Baradla leírása is elkészült, 1807-ban német nyelven jelent meg. A leírásban téves elképzelés fogalmazódik meg a barlang kialakulásával kapcsolatban, de a mű nem veszít értékéből. Raisz kétségtelenül a magyar barlangkutatás egyik nagy alakja, úttörője.

Abban az időben fordult meg  Aggtelek barlangjában Bartholomaeides László ochtinai lelkész is, aki Gömör megyéről készített monografikus munkát, melyben ír az Aggteleki-barlangról, valamint a Büdös-tói barlangról is. Mellékelni akarta Raisz térképét is, ami akkor még publikálatlan volt, azonban nem kapta meg a szerzőtől, így fiával készített egy saját, jóval igénytelenebb térképet és azt közölte le 1806-ban megjelent műve végén. Ennek a rajznak a barlangtani értéke abban van, hogy egy papíron ábrázolta a Baradlát, a Büdös-tói barlangot és a Domicát, ezzel érzékeltette, hogy bár a három barlang között nincs ismert összeköttetés, kétségtelenül egy rendszerhez tartoznak.

1806-ban József főherceg, az ország nádora meglátogatta a Baradlát. Mivel a barlangba való bejutás nehézkes volt, helyenként nehezen volt járható, a látogatást megelőzően utász katonák robbantással kitágították a bejáratot, az omladékok között utakat építettek ki, az utat keresztező vízfolyásokat hidakkal ívelték át. egy nagy cseppkő oldalába feliratot véstek a nádor tiszteletére, ez ma is megvan, Nádor oszlopának nevezik. Ezek voltak az első munkálatok a könnyebb látogathatóság érdekében való kiépítésre.

Az Abaligeti-forrás barlangját egy molnár fedezte fel. A víz ugyanis egy vízimalmot hajtott, a molnár pedig a vízhozamot szerette volna növelni, ezért sziklákat mozdított el a forrásszájból és ott találta a barlangot. 1819-ben Kölesy Vince átkutatta, felmérte és részletes leírást készített a barlangról. Eredményeit 1820-ban közölte le a Tudományos Gyűjteményben.

Közben Vass Imre lett Gömör megye új mérnöke, Raisz utódja. Elődjétől nem csak munkakörét örökölte, hanem a Baradla iránti érdeklődését is. Több ízben bejárta a barlangot, de 1821-ben ő is csak a Vaskapu mélyvizes szakaszáig jutott el. Az 1825-ös évet nagy szárazság előzte meg, így a barlangban is kedvezőek voltak a viszonyok és sikerült átjutnia a Vaskapu „kelepcés vermein”, ezáltal felfedezte az Óriások termén túl a jósvafői határba átnyúló hosszú szakaszt. A barlang hossza jelentősen megnőtt, Vass az új részeket átkutatta, bejárta a Retek-ágat, a Törökmecset-ág egy részét és még több kisebb-nagyobb oldalágat. Nagy gondossággal mérte fel az egész barlangot, remek alap- és hosszmetszeti rajzot készített, emellé nagyszerű monografikus leírást mellékelt a barlangról. 1831-ben magyar nyelven jelent meg könyve, pár évvel később német nyelven is. Vass Imre műve ma is elsőrangú forrásmunka.

A század közepén Schmidl Adolf kutatta Magyarország barlangjait. 1856-ban a Baradlát, valamint a Szilicei-jégbarlangot, aztán az Abaligeti-barlangot, majd a Bihar-hegység barlangjait tanulmányozta. Szabó József geológus az Ágasvári-barlangban kutatott1869-ben. Az Ágasvári-barlang máig is a legnagyobb nem karsztosodó kőzetben keletkezett barlang hazánkban.

Ezekben az időkben már megindult a barlangkutatás specializálódása, jelentős eredményeket értek el a barlangi állatvilág tanulmányozása, valamint a barlangi kitöltések őslénytani kutatása is.

1870-ben fiatal dobsinai kutatók, Ruffinyi Jenő és társai feltárták a Dobsinai-jégbarlangot, amiben nemsokára jelentős barlangklíma vizsgálatok indultak meg. Ezek alapján számos jégbarlangokról szóló tanulmány jelent meg Magyarországon.

Nyáry Jenő nagyszabású régészeti ásatásokat folytatott a Baradla-barlangban 1876-1877-ben. Munkájának eredményét 1881-ben érdekes beszámoló kötetben mutatta be.

Nyáry kiadványát elolvasván a már olaszországi emigrációban élő Kossuth Lajos is kedvet kapott egy barlangtani tanulmány írására.

A felvidéki Barát-hegyi barlangban 1876-ban eredményes ásatást végzett Lóczy Lajos. Az első barlangkutatónő, Torma Zsófia 1880-ban publikálta a Nándori-barlangcsoportban végzett kutatómunkájának eredményeit. 1881-ben az óruzsini barlangokban Róth Samu ásatott, itt kerültek elő először az ősember nyomai a Kárpát-medencében. Téglás Gábor Erdélyben kutatott, régészeti ásatásokat végzett, eredményeit több tanulmányban publikálta.

Az 1873-ban megalakult Magyarországi Kárpát Egyesületben, Magyarország első turista egyesületében Siegmeth Károly kezdeményezte egy, az Aggteleki-barlangot kezelő osztályt, így 1881-ben létrehozták a rozsnyói osztályt. Az nemsokára menedékházat építtetett a barlang aggteleki bejáratánál. Ugyanezen osztály megbízásából Münnich Kálmán újból felmérte a Baradlát, ennek alapján irányításával elkészült a barlang vörös-tói bejárata, mellé 1892-ben kis turistaház épült.

Külföldi barlangkutatók

A barlangok tudatos kutatásának, függőleges barlangok bejárásának egyik bölcsője Trieszt. A trieszti-fennsíkon számos nagyméretű barlang, többnyire zsomboly nyílik. A terület tudományos kutatásának kezdete a XVIII. századra tehető, legalábbis a kutatás tényét ekkor dokumentálják először, igaz, kezdetben a kutatás kincskeresés céljából történt. Az 1700-as években számos fizikus, kémikus látogatta meg a környék barlangjait, az első idegenforgalmi bemutatás is az évszázad végére tehető.

Az igazi lendületet azonban a XIX. században kapta a kutatás, ugyanis meg kellett oldani Trieszt városának vízellátását. Régóta tudták, hogy a Timavo-folyó eltűnik a föld alatt és sejtették, hogy a vize tengerszint alatti forrásokban tör fel. (Sándor Mátyás című regényében Verne is ezen keresztül menekíti ki főhősét a börtönből.)

A város feletti kútszerű barlangokat tehát vizsgálni kezdték, hátha rábukkannak az eltűnt vízre. Végül 329 méter mélyen, a Trebiciano-zsombolyban találta meg Antonio Federico Lindner, ez azonban túl mélyen volt a hasznosításhoz.

Ebben az időben barlangász csoportok alakultak és megkezdték a fennsík kutatását. Az első világháború után már jelentősek voltak a barlangász csoportok. Trieszti barlangászok járták be a világ legmélyebb barlangjainak kétharmadát, a tudományos kutatásban nemzetközileg is előkelő helyen állnak. A második világháború után folytatódtak a feltárások, így az ismert barlangok számát mára megkétszerezték. Triesztben jelenleg tucatnyi barlangász csoport működik, köztük a Commissione Grotte Eugenio Boegan csoport, amely a legrégebben, 1883-ban alakult Club Alpino Italiano keretein belül jött létre.

 

Források:

-          Dr. Dénes György: A magyar barlangkutatás története

-          http://www.gubacs.hu/turabeszamolo/2008trieszt.html